Ma próbáltunk. Ami annyira nem meglepő, hiszen általában hetente egyszer próbálunk, csütörtökön (és néha azon viccelünk, hogy a próbák száma koncert előtt kb. heti hatig mehet fel). Az elmúlt másfél héten viszont már egynél több próbánk is volt, mivel idén – legnagyobb bánatunkra – kimaradt a szokásos évi kórustábor Tihanyban, ám azért egy kis év eleji gyorstalpaló nem árt, Karnagy úr betett hát három extra próbát év elejére, és már át is rágtuk magunkat az első koncert anyagán (évadtervről meg a művekről majd később fogok írni).
Ma viszont régi nagy kedvenceket vettünk újra kézbe. Lajtha László Fríg miséjével nem maradt olyan sok idő foglalkozni, viszont alaposan elmerültünk egy másik műben, amelyet már sokszor énekeltünk, és azt hiszem, nem is lehet nem szeretni.
Mozart Requiemjéről van szó. Rögtön a lovak közé is csaptunk, már elsőre is olyan jól kellett volna énekelni, mintha fél órája raktuk volna le a kottát. Persze nem fél órája, hanem két éve történt, úgyhogy azért nem volt minden zökkenőmentes, de szerencsére nem csak a fül, hanem a torok is emlékezik, úgyhogy hamarosan sikerült előhívni az emlékeinkből a művet. Illetve pontatlanul fogalmaztam, az, hogy a torok emlékezik, az esetek 90%-ában valóban szerencsés dolog, nekem viszont pont ezzel a darabbal kapcsolatban van egy kellemetlen tapasztalatom: amikor először énekeltem, 2006-ban, még nagyon zöldfülű kórustag voltam, sok mindent nem tudtam, hogy kell csinálni (még csak egy éve voltam az Oratóriumkórus tagja), ezért bizonyos nehéz helyeket nem a megfelelő technikával énekeltem, amelyek aztán rögzültek a torkomban. Két éve, amikor újra elővettük a darabot, borzasztóan küzdöttem, mert annak ellenére, hogy azóta már sokkal jobban tudok énekelni, a régen megtanult részek a régi technikával maradtak meg... Remélem, mostanra javult a helyzet, egy próbából még nem tudom megmondani, de elég nehéz a mű anélkül is, hogy egy kis plusz nehezítésre szorulnék.
Elkezdtük tehát próbálni a Requiemet, és háromnegyed óra alatt át is néztünk úgy nyolc oldalt a zongorakivonatból, ahol minden oldalon három sor van. Ebből is látszik, hogy egy-egy részleten számtalanszor mentünk át, és az ember csak az ilyen mély elemzés során szembesül igazán azzal, mekkora jelentőségű mű az, amit ő bátorkodik megszólaltatni. Hasonló élményem Bach János passiójánál volt, amit csak egyszer – illetve kis időkülönbséggel kétszer – énekeltem: egészen döbbenetes pszichikai és fizikai igénybevétellel jár az előadása, de nagyon jó értelemben fáraszt le (habár a János passió egyik próbája után egyszer egy teljes napig magas lázam volt, de abban más is közrejátszott), és a hangot is nagyon egészséges módon veszi igénybe.
Végezetül mutatnék egy részletet (sajnos magunkkal nem találtam), és egy példát a zsenialitásra: figyeljétek meg, ahogyan 1:55-nél az alt egy fokozással készíti elő a mi belépésünket. Imádom az ilyen zenét, még fiziológiailag is hat az emberre, érzem, ahogyan folyamatosan gyorsul a szívverésem... Ha tehetitek, persze hallgassátok meg az egész darabot. Mondjuk velünk. :-)
